Mint víz tükrét a fecske szárnya
Legyintvén - pár csillogó csöppet
Visz magával a magasságba:
Úgy szeretném legyintni én is
Lélekszárnnyal az életet,
S ragadni fel a végtelenbe,
Viharzó zsoltárt énekelve,
A megmentett szépségeket.

Az élet zajló, fekete folyam,
És szépség benne csupán annyi van,
Mennyit egy fecske tünde szárnya
Fel-felragad a magasságba.
S a szépség léte csak egy pillanat, -
Fenn felissza mohón a nap, a nap.
S mint ki számára letellett az óra:
Visszaejti a fekete folyóba.

Búvár inkább, mint légi vándor
Azért ne kívánj mégse lenni,
Lebukni kár, lebukni kár,
A mélyben sincsen semmi, semmi,
Csak ősiszap, csak őshinár,
És szörnyek szívós polipkarja vár.
Tenger-fenék lámpása, lélek:
Mit világolsz a síri mélynek,
Komor búvárharang alatt?
Ha meg kell halni, - mégis jobb talán
A fellegek tornyos oromzatán,
Ahol a halál könnyű és szabad.

Ha akarsz lenni kicsit boldogabb:
Tartsd kicsit távolabb a dolgokat
Magadtól - s nem fognak gyötörni.
Nem fogsz a percek rejtett zátonyán
Boldogtalan hajó Te, összetörni.
Ne ismerkedj a dolgok lényegével,
Csak friss hamvával, csillogó színével.

Úgy, mint a fecske a víz tükörével.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.